Már a kapuban jártam, mikor éreztem a hideget a fülemmel. Nincs sapka rajtam. Vissza kell mennem a házba, de akkor nem lesz szerencsém, tartja a babona. Bár rég nem hiszek az ilyesmiben, de mindig elmondom magamban, amit még gyerek koromban hallottam és tanultam az ilyesféle dolgokról. Régi szokások, ugye? Kopogunk hármat az asztalon, kerüljük az utunkat keresztező fekete macskát, fogjuk a könyökünket, ha beütöttük, nehogy a szomszéd át jöjjön, vagy várjuk a kiborult só utáni csetepatét.
Ennek ellenére, mit sem törődve az univerzum jeleivel visszamentem a sapkáért, de nem ültem és vártam pár percet odabenn, hanem azon nyomban indultam is. Sötét van még, de mire leteszem az autót épphogy pirkadni kezd. Talán jöhettem volna korábban is. Magamra veszem a felszerelést és jó tíz perces séta következik a havas úton. Alig mozdul valami, a hófödte környezet tetején, siklik lépteim hangja.
Szélcsend van. A kopasz fák ágai is dermedten csodálkoznak, mintha nekik is szokatlan lenne ez a hó. Emlékeim szerint is több mint tíz éve esett ennyi. Gondolataim és fejlámpám, csak cikáztak a sötét csendes tájban. A leshez érve minél hamarabb igyekeztem elrendezni mindent, ami bele telt pár percbe. Mire végeztem, már látni az ártér fáinak körvonalát. Szép a reggel, de fotós szempontból eléggé szürke és nem is mond változást az előttem álló órákra. Túl egyszerű is lenne, ha a körülményeket mi határoznánk meg. De ettől szép az élet, mert változatos és kiszámíthatatlan.
Úgy látszik a madarak hagytak nekem egy kis unatkozási időt. Egy óránál is többet gubbasztottam mire a mögöttem terülő tölgyes felől Szarkák csörgésére emelkedett meg a pulzusom. Ők nem azok az óvatos fajta madarak, ha valami érdekli őket, meg is nézik. Egyikük közelebb röppent a húshoz.
Bohóckodtak és repkedtek egy darabig, de semmi extrát nem csináltak. A szarkákban az a jó, hogy jelenlétük vonz más madarakat is, mint például azon Holló pár egyikét, akik a környéken fészkelnek valahol. Ők már sokkal óvatosabbak. Többször át repültek felettem és közben jellegzetes rekedt hangon beszélgettek egymással. Fél óra után egyikük le merészkedett.
Gyönyörű tollazata színeiből, a szürke idő radírozott erőteljesen, de nekem így is különleges. Néhány másodperc után, szemfüles óvatossága távozásra sarkallta. A szarkák persze továbbra is jelen vannak, és csak akkor tartanak egy lélegzetvételnyi szünetet, mikor csendesen leejti magát egy Egerészölyv a mellettem lévő „őrszemes” fa tetejéről.
Egy gyors körbenézés után a legfinomabb falatoknak áll neki. Olykor a testi erejét is ki kellett használnia, hogy egy-egy cafat elszakadjon.
Tíz percig egyedül falatozott a szarkák társaságában, mikor egy másik ölyv érkezett, aki ellentmondást nem tűrően tessékelte arrébb.
Az idősebb madár tekintélye nem volt kérdéses. Fiatalabb társa néhány percig látszólag sértődötten vette tudomásul a helyzetet.
De azért neki is jutott még. Egy nagyobb darabka lenyelése igen látványosra sikeredett. Mintegy nyelve meghosszabbításaként csapódott úgy, mintha kígyószerűen öltené a zsákmány felé.
Mindketten nagyon bele merültek az evésbe, de hirtelen a levegőbe emelkedtek.
A hálón keresztül nem láttam semmit. Talán egy róka vagy ember van a közelben…? Nem valami egészen más… Ilyet korábban nem hallottam. Valami lassú és ütemes suhogás. Felettem lehet. Közelebb hajolok a hálóhoz hátha látok valamit, ám épp ekkor már a hús mellett áll egy öreg Rétisas! Ilyen közel soha nem voltam még! Roppant óvatosan markolom meg a gépet és fordítom felé, de türelmetlen voltam. A szívem olykor erősebb karokkal veszi át az irányítást és most ez lett belőle…huss!
Minden mindegy alapon végig követtem ahogyan egy ívet vesz és a tölgyes fölött eltűnik.
Csak egy hangyányi keserűség volt bennem, hiszen alig néhány hete üzemel a les és máris ilyen élményt adott nekem. Ráadásul a szép röpkép is kárpótolt, nem beszélve arról az izgalmas tényről, hogy a bal lábán gyűrűt viselő madár talán a hét éve fotózott első sasom.
Hét éve…
A sas távozása után kellett egy kis idő mire újból történik valami előttem. Nagy örömömre a hollók visszatértek és a hóban ugrálás, evés, kissé lekötötte őket, így tudtam néhány jó képet lőni róluk.
Tíz óra lehetett, mikor úgy döntöttem kiegyenesítem a gerincem. A lehető leghamarabb összepakoltam és néhány napra magára hagytam a hóba burkolózott lest. Milyen jó, hogy a babona ellenére, csak azért is ki jöttem…
