Egy nem is olyan hirtelen ötlettől vezérelve, Máté cimborámmal úgy döntöttünk, hogy így ősszel, megnézünk egy olyan holtágat közelebbről, amit eddig még csak az útról láthattunk, amikor egyéb okok miatt, a négykerekű pöfögővel elsuhantunk mellette. Ez a holtág nem élvezi az ártéri erdő ölelő csendességét, hiszen az úttesttől mindössze ötven lépésnyire lehet. Igaz, mondjuk, hogy ha a partjára szeretnénk menni, akkor még húszat kell lefelé is battyogni, mert egy nagy domb alatt terül el. Ennek ellenére is gyönyörű. Hatalmas nádas terül el az északnyugati felén, melynek közepén akad egy kisebb belső tavacska.
Három alkalommal cipeltük le a mobil leseinket a partra, ami nem is volt olyan egyszerű, mert mint kiderült, az álcahálók kitűnő kapaszkodót jelentettek az utunkba esett növényzetnek, és olykor még vissza is rántottak bennünket.
Első reggel: Még a partról láttunk egy hattyú családot és bíztunk benne, hogy lesz hozzá szerencsénk. Ezért hamar a vízbe gázoltunk és testközelből éreztük annak szorító nyomását! :) Pont a nádas széléig tudtunk bemenni ahonnan remek a kilátás, de a víz még nem olyan mély, hogy a mellcsizmába besurranjon.
A tavon többségben lévő szárcsák kerültek leghamarabb lencse elé.
A hattyúk tőlünk balra egyre csak távolodtak és a végén már nem is láttuk őket. Meglepő módon nem volt nagy mozgás akkor reggel, így a beiszaposodott lábunkat megemelve kimentünk a partra. Délután visszajövünk…
Délután: Úgy döntöttünk, hogy most egy másik részen próbálunk szerencsét. A reggeli helytől úgy kétszáz méterre, egy jónak tűnő részen bementünk ismét a nádas széléig. Ott viszont még araszoltunk néhány métert, hogy mind a kettőnknek megfelelő legyen. Itt akadt azért olyan, mikor a lábunk alatt nem nagyon éreztünk szilárd közeget. Végül sikerült elhelyezkedni.
Még a víz hullámzott miattunk, mikor egy jégmadár ült ki egy letört nád tetejére.
Telt az idő és egyre jobb fények világították meg a szemközti nádast. Szinte csak meg kellett várni, míg valami arra úszik. Persze a fehér pajzsos fekete madár volt az első.
Egy idő után kissé untuk már a szárcsákat. Valami más is jöhetne már. A hattyúk messze ismét… A lessel forgolódtunk jobbra, balra és egyből riasztottuk egymást, ha látunk valamit. Enyém volt a baloldal, Mátéé a jobbos. Máté éppen a mögöttünk lévő nádas felé volt fordulva és emiatt nem is vehette észre időben, és én sem, egy jobbról érkező madarat. Alig volt tőlünk tíz méterre, mikor oda szóltam Máténak, hogy „Vöcsök”! Mire megfordult, már egy fiatal kormorán volt az.
Sebesen úszva, távolodott el balra. Neki is nagyon örültem, mert az első valamire való képem a fajról. Majd újabb szárcsa fotó került a memóriára.
Nagyjából negyed óra múlva, jobbra észrevettünk egy öreg kormoránt, aki egy törpeharcsával küzd éppen.
Majd szerencsénkre előttünk úszott el szintén balra.
Lassan közeledett a nap vége. Várakoztunk még, hátha történik, valami mielőtt elfogynak a fények. A szárcsákkal együtt sokáig csak takarásban mozgott egy kis vöcsök, aki a nap végére ki-kimerészkedett olyan helyre, ahol már nem lógtak be a látómezőbe zavaró nádszálak.
Ez volt arra a napra a záró kép. De én nem is bántam, mert a hideg vízben már kezdtem átfagyni, hiába öltöztem alá. Mit ne mondjak, jól esett a séta a kocsiig…
Másnap reggel: Most az első helyre mentünk vissza. Tanulva az előző nap végéből, most magamra húztam még egy meleg nadrágot, (így összesen 3) hogy a lehűlt vizet később érezzem. Na, erre jött még a mellcsizma… Kán-kánt már nem tudtam volna járni!
Borongós időt mondtak némi napsütéssel. A tó vize szép tükörsima. A hattyúk lőtávolban. Jónak ígérkezik… Mire bementünk a hattyúk előttünk voltak, de olyan közel a túlsó nádhoz, hogy jó kép nem születhetett. Majd jött egy kiadós zuhé. A les nem vízhatlan, így a felszerelést védve kimentünk egy fa alá. Míg ott álltunk, nyári ludak gágogása rezegtette meg a dobhártyánkat. Ezt vártuk igazán! De mi kinn vagyunk. Még a fa alól látjuk, hogy nagyjából velünk szemben a nádasban landol néhány egyed. Ahogy alább hagy az eső, gyorsan vissza! Most már a vízből látjuk a madarakat, de rendre a nádas mögött ereszkednek alá. Várunk még, hátha elénk is leszállnak.
Sajnos újabb eső szakadt ránk… Újból ki…
A körülményeket elnézve már nem mentünk vissza. Fogtuk a leseket, és megindultunk a domb tetejére. Felérve vetettünk egy pillantást a holtágra és láttuk, hogy 8-9 lúd van a náddal körülvett kis belső tavon. Oda sajnos nem tudunk bejutni, de még hosszú az ősz és fordulhat a szerencse.