Leszállás

Zsibbadós reggelek

Kaptam egy fülest, miszerint az egyik közeli holtágon Fekete gólyák tanyáznak! Nekem sem kellett több, így másnap hajnalban már a helyszínen voltam. A cél nem a fotózás, hanem a megfigyelés volt. Óvatosan közeledtem a keskeny holtághoz melynek medrében igen csekély vízmennyiség pangott. Ez épp megfelelő táplálkozó hely a gázló madaraknak.  Távcsövemet magamhoz emelve vagy kéttucatnyi madár áztatta a lábát a vízben. Fekete gólyák, Szürke gémek, Kis kócsagok, és talán egy Vörös gém is kibontakozni látszott a tömegben, de nem láttam rendesen, mert valahogy kiszúrtak és mind a levegőbe emelkedtek…

De ez épp elég volt arra, hogy már a másnap reggeli fotózáson kattogjon az agyam.  Lest nincs idő építeni, álcahálóval pedig még nem rendelkezem (de miért nem?? :) ).  A céleszköz egy régi zöld sátorponyva lesz ami alá szépen befekszem és remélhetőleg nem zavarja majd a madarakat.

Elérkezett a reggel… nem aludtam valami sokat és a három óra előtti ébresztő sem esett jól, de a fejemben cikázó gémek és gólyák miatt hamar a motoron találtam magam, és a sötét éjszakán áthasítva igyekeztem a holtághoz. A kellemesen langyos időben óvatosan lépdeltem a meder egy száraz részére, ahová két ottfelejtett ágas segítségével még lámpafénynél állítottam fel a lesemet. Elfeküdve az iszapon megcsapott az a jellegzetes mocsárillat, ami semmihez sem hasonlítható. Ilyenkor mindig eszembe jutnak az éjszakai pecázós élmények, amikor nem a halfogás volt a lényeg, hanem a csend és a nyugalom, ami körülvett minket.

 A hold éppen világított annyit, hogy láttam a gémeket amint lassan ereszkednek alá a sekély vízbe. Fény még nincs, így maradt a nézelődés. Tetszik ez az „új” helyzet… Egy jó fél óra múlva viszont már az első képkocka is rögzítésre került.

Már csak közelebb kellene hogy jöjjenek, és az sem  lenne baj ha Fekete gólyák is érkeznének de egyelőre semmi, így maradt a várakozás. Egyetlen dologgal nem számoltam viszont! A zsibbadással! Az álca nem működik olyan hatékonyan (hiába zöld, ez nem álcaháló) ahogy észrevettem és csak nagyon lassan tudom a kezeimet mozgatni, hogy a madarakat ne zavarjam közben.  Ennek, a résen bezümmögő vérszívók örültek a legjobban.  „Gyertek ingyenes véradás”-mondhatnák. :)

Időközben a gémek tovaszálltak, de helyettük Kis lilék jöttek!

Aranyosan szaladgáltak az iszapon és felkapták, amit jónak láttak. Mellettük Barázdabillegetők szórakoztattak, abból is inkább a fiatal generáció.

Úgy látszik őket nem nagyon zavartam. Némelyik olyan közel jött, hogy még be is kukucskált a ponyva alá, az orromtól vagy 30cm-re. Egyik másiknak pedig kitűnő magaslesnek bizonyultam és a fejemet választották pihenésre! Aztán fel-alá szaladgáltak a bokámig majd vissza!

Vártam még egy másfél órát, de nem jöttek a gólyák és a gémek sem, így szedtem a sátorponyvám és elindultam hazafelé.

Másnap reggel ugyanez a sorrend… kelés, motor, les állítás, várakozás. Most hoztam magammal egy kispárnát is, csakhogy a komfort jobb legyen. Az első, aki a lencse elé kerül egy Billegető cankó.

A cankó után lévő kisebb szünetben próbáltam vért pumpálni a végtagjaimba úgy, hogy a rajtam lévő ponyva a lehető legkisebb mértékben mocorogjon. Kis idő múlva tőlem jó messzire leszállt egy Fehér gólya, és pásztázni kezdte a víz szélét. Addig-addig jött, míg beért a hatótávomba.

Ezután már nem volt semmi érdemleges és már kezdett melegem is lenni a ponyva alatt. A kánikulában rohamosan csökken a vízszint, így a következő napokat is itt kezdem.

Másnap egy kis helyváltoztatást eszközöltem a csökkenő víz miatt. Reményeim szerint közelebb kerülök így a madarakhoz. A gólyáknak továbbra sincs nyoma, de egy két gém közelebb merészkedett.

A zsibbadásra már kidolgozott mozdulatsort vetek be, amiből a körülöttem lévők mit sem észlelnek! Még előttem halászgatott a gém, mikor a partszélen megpillantok egy cankót. Egyből rá irányítom az objektívet és csak akkor látom, hogy egy Erdei cankó tipeg a sárban!

Úgy kilenc órára elcsendesül minden és a reggeli nap tovább árasztja a meleget, amire nekem távozás a válaszom.

Következett két nap szünet. Tudat alatt sejtettem, hogy a következő találkozás talán az utolsó lesz a kis holtág és közöttem. A rekkenő hőség szinte pocsolyává változtatta a vizet, és mindenhol elpusztult vagy levegőért kapkodó halak voltak. Nem számítottam sok jóra. Azért tettem még egy próbát. A néhány barázdabillegetőn kívül csak egy Jégmadár próbálkozott halászattal, így őt vettem célba.

Pár sikertelen becsapódás a kedvét szeghette, mert a következő pillanatban csak a távolodó kék hátát láttam.

Tovább nem volt értelme maradni. Pakolászás közben végignéztem a majdnem száraz medren és egy gondolat jutott az eszembe. Az együtt töltött napokban mindketten küzdöttünk, én a zsibbadással a kis holtág pedig a kánikulával… sajnos ő húzta a rövidebbet.

spacer

Leave a reply