IMG_1149

Valamikor pulya koromban, amikor testvéreimmel pecázni mentünk a tiszai ártér lombos fái között megbúvó, madárcsicsergéssel körülvett, rezzenéstelen tükrű tavacskához, nekem az jelentette az igazi természet látképet. A töltés előtt, ingaszerű mozgással, állva tekertük a magyar kontrafékes bicikliket és vettünk lendületet, hogy azon átlendülve és ledöcögve, egy balra kanyart leírva azon a poros úton találjuk magunkat, ami egyenesen ehhez az idilli kis csodába vezetett.

Az első napsugarak által kergetett víz fölötti pára, és az alatta megbúvó sejtelmes lubickolások még ma is a fülemben csengenek. Idővel a horgászat élménye számított a legkevésbé, ugyanis újra és újra elvarázsolt az az érintetlennek mondható kis világ.

Mivel általában kora hajnalban ültünk ki a partra, amikor a legaktívabbak a madarak, rengeteg mindent láttam ennek köszönhetően. Sokakat még nem is ismertem föl, csak annyit hogy egy sárga hasú madár a fán, vagy hogy egy barnás kis madár ami fürgén mozog, de olykor nem is láttam csak a hangját jegyeztem meg egynéhánynak…

Idestova eltelt úgy cirka húsz esztendő és eközben megtanultam már jó néhány madarat felismerni. A kis holtágat időnként felkerestem és hol a befagyott hátán, hol pedig a kiszáradt mederben álltam meg azokon a helyeken ahol anno az etetőkosár landolt a tó fenekén. Ilyenkor azt a kis szigetet is körbejártam, amit gyerekkoromban állandóan víz ölelt körbe.

Arculatra öregedett és hanyagolódott az évek alatt. A keményre taposott horgászhelyeknek már nyoma sincs, csak emlékezetből tudjuk hol is volt az a néhány. Nyáron széles gyékénysáv nehezíti a belátást, télen pedig kidőlt és letörött faágakat kell kerülgetni. Lassan ez a holtág is feltöltődik és lehet ahol egykoron ólom cuppant az iszapba, évek múltán már traktor ekéje marja a felszínét…

Ettől szerencsére még messzebb vagyunk, és addig is újra és újra lehet nosztalgiázni és beszívni az ismerős illatokat a partján. Ebben az esztendőben a tavasz igen korán érkezett, és én szerettem volna látni, ahogyan ez a tavacska felébred a téli álmából.

Az igazi kezdő lökést Hegedüs Máté barátom adta meg, aki járt arra és mondta, hogy látott ott érdekes dolgokat. Nem is kellett több és egy alkalmas napon elkészült az első közös kis rögtönzött lesünk. Fő alkotóeleme egy parton hasaló kidőlt fa, megy kisebb ívben meghajlott és mi épp ezalatt tanyáztunk le. Egy fél óra alatt összedobtuk a többi részét, és mindeközben egy barátságos Vörösbegy ugrándozott körülöttünk.89383522_500062554017994_7842983197326442496_nKi is próbáltuk egy órácskára és igencsak komfortosra sikeredett, köszönhetően az alánk hajigált gizgazoknak. Néhány nap múlva azonban egyedül tettem egy kísérletet, bár az éjszaka a nyakamra ülő manó kissé késve engedett utamra, így már világosban értem oda. Szerencsémre üres volt a tó akkor. Levetettem magam a „dikóra” és vártam. Szép volt a reggel és a meg-megszaladó szellő, ismerős illatokat dobált elém. A kopasz fák miatt még nem nyújt igazán üde képet a holtág. Zöld szín is csak akkor van most jelen, ha a Tőkésréce gácsér épp itt landol. Az ágakon pattanó rügyek viszont sejtik a változást.

A néma csendet egy barázdabillegető töri meg, aki épp egy kiálló ágról lesi a víz felszínén ébredező rovarokat.IMG_0878.Követtem még egy darabig, de hamar leváltottam a figyelmemet a tó közepén landoló kormoránokra.IMG_0888.Sajnos még mindig messze vannak tőlem, és szinte csak abban a sávban mozogtak. Később pedig a napsütötte túloldalon szárítkoztak.

Érdekes volt, hogy gémek, kócsagok, vagy gólyák nem jöttek, pedig szinte mindig volt valamelyik fajból ott. Nem törtem magam ezen sokáig, mert balról Erdei cankók érkeztek.IMG_0890.IMG_0891.Egyikük közelebb is merészkedett.IMG_0895.Telt az idő és továbbra is csak kevéske mozgás van itt-ott. A mellettem lévő kis sziget mögé benyúló víz felől, récék hápogása visszhangzik, de látni nem látom őket. Egyszer csak tőlem kicsit balra, szabad szemmel nem kivehető úszó madarat pillantottam meg. Ráfordítottam a gépet és teljes zoomállásig toltam a tubust. A keresőben egy általam eddig soha nem látott réce jelent meg. Ő, hazánk legkisebb récéje, a Csörgőréce.IMG_0929.Igaz nem jött közelebb ő sem, de a tudat, hogy itt mozog, mindenképpen felvillanyoz.

Lassan kezdett erősödni a nap, ami nem tesz jót a képeknek, így kibújtam rejtekemből és a mögöttem lévő erdősávon át, a töltéshez vezető útra tértem…

.

.

.

Egy hét múlva immáron Mátéval indultunk a töltésen túli holtághoz. Ezúttal csupán két és fél órát adtam a manóknak, és mivel a mélyalvás fázisáig tulajdonképpen el sem jutottam, nem volt idejük nyomást gyakorolni rám. Éppen ezért még sötétben, de már az épphogy derengő keleti ég kíséretében caplattunk célunk felé. Közeledve, valahonnan egy macskabagoly kísérteties hangja suhant felénk, majd szertefoszlott a sötétségben.

Máté hamar elhelyezkedett, én viszont kapkodva kerestem az állvány papucsot, amit otthon felejtettem, így a fotós táskámat használtam föl amolyan támaszpontnak. Nem hazudok, ha azt mondom, nem voltam vele kibékülve. De most ez van…

Sejtelmesen pirkadt és nagyon csöndes volt minden, mindaddig, míg mögülünk egy harmincfős kormoráncsapat érkezett. Az egyetemes szárnycsapásokkal olyan hangot generáltak, mint egy magasban suhanó repülőgép. Természetesen a sziget mögött landoltak.

De még mindig nem kelt föl a nap mikor fehérbe öltözött gázlómadarak kezdtek gyülekezni, többek között a szigeten álló „kócsagos” fára. Aztán ahogyan egyikük ledobta magát a vízbe, lassan követték a többiek is.IMG_1020Volt, aki néhány nádszálba kapaszkodva egyensúlyozott.IMG_1070A sok fehér közül kitűnt az egyetlen szürke gém, aki gyanakvóan nézett felénk.IMG_1097Közben azért kezdtük érezni azt, hogy a gumicsizma nem éppen jól szigetel. Míg a gémmel voltunk elfoglalva, jobbról a sziget csücskén, Fekete gólya landolt. Nem volt még ilyen formában hozzá szerencsém. Lassan méltóságteljesen sétált egyre beljebb és közelített ahhoz a nádcsomóhoz, ami alatt a halak bujkáltak.IMG_1108Ilyen izgalmakban az ember megfeledkezik a pirosra fagyott végtagokról! Gémünk ezalatt, mint akit oda ragasztottak csak állt tovább.IMG_1111A kócsagok a holtágban lévő nádfoltokat látogatták végig, és szedték ki alóla, ami nekik tetszik.IMG_1135IMG_1149Egyikük aztán megindult felénk, óvatos léptekkel. És csak jött és jött… már olyan közel volt, hogy csak darabjai fértek el a keresőben.IMG_1162

IMG_1169A Kárókatona csapat közben megtámadta az előttünk lévő nádfolt túloldalát, és szinte habzott a víz úgy buktak alá és jöttek föl általában egy kishallal. De pechünkre végig ott forralták a vizet.

Ahogy egyre több napfény érte a felszínt, a récék is megindultak irányunkba.IMG_1182A múlt heti Csörgő réce ezúttal közelebb, de még mindig messze úszott ki balra a látóterünkből.IMG_1185Kócsagék kissé szétszóródtak és ki-ki a maga bevált helyén próbál szerencsét.IMG_1206IMG_1234IMG_1242Egyikük egy jókora kárásszal birkózott. Akkora volt, mint a feje. Először csak tartotta úgy a csőrében és kicsit forgatta, hogy a megfelelő pozícióba kerüljön.IMG_1301Majd következett a lenyelés fázisa. Jókorákat nyújtogatott a nyakán mire lejjebb csúszott.IMG_1304IMG_1309A végén úgy nézett ki a nyaka, mint a kígyó teste egy kiadós falat után. Már-már vártam, hogy le sem tudja nyelni, és csőrrel egyenesen az iszapba dől, de le tudta gyűrni.IMG_1315Ez volt a záró kép arra a napra. Azt hiszem, hogy jól vizsgázott ez a kis les és biztosan lesz még folytatás. Húsz év után új élményeket szereztem kedvenc helyemen, és örömmel vettem észre, hogy még mindig nem holt ez az ág…

 

 

 

2 thoughts on “Eleven ág”

  1. Nagyon ,nagyon szuper !Rettenetesen irigy vagyok rátok !Én is szeretnék ilyenen részt venni !

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.